A minap nadrágot szerettem volna vásárolni. Aréna Plaza, Peek&Cloppenburg, gyakorlatilag tök üres. Hosszas keresgélés után 8 nadrággal elindultam a próbafülke felé. Ez a 8 nadrág uszkve 400.000 Ft-ot ért a karomban az árcédulák szerint.

Másfél órás próbálgatás, méret cserék, keresgélések. Teljesen egyedül. Egyetlen eladó sem jön oda, hogy esetleg megkönnyítse az életem, ne adj' Isten, végezze a munkáját. Majd az Armani Jeans szekcióból szomorúan átballagok az Armani Collezioni részleghez, ott leveszek egy zakót, felpróbálom. Visszarakom. Majd leakasztok egy öltönyt. Nézegetem. Egyszercsak megjelenik egy eladó. Rámnéz, majd elnéz. Várja a vevőjét, aki éppen a próbafülkéből lép elő egy borzasztó öltönyben. Természetesen az eladó széles mosollyal győzködi a szerencsétlen vevőt, hogy milyen remekül áll. Egy dolog közös a két emberben: egyik sem ért semmit az öltözködéshez. Nem veszik észre, hogy a zakó legalább egy számmal nagyobb, a válla túl széles, az ujja túl hosszú, az egész lóg az emberen. Az eladó többet rám se néz.

Távozom, végigmegyek az Aréna többi üzletén. Összesen 2 üzletben sikerül bármilyen jellegű kommunikációt létesíteni az ott dolgozókkal.

Hazafelé bemegyek a Mammutba. Ott pont ugyanezt játszom el. Játszom, mert már túl vagyok azon, hogy idegesítsen.

Aztán, utolsó üzletként bemegyek a Retróba. Nem szokásom a Retróba járni, de most laza nadrágot keresek, valami oldalzsebes, most divatos, akár hipszter divatnak megfelelőt.

És hirtelen Európába érek.

A zene hangos, de nem túl hangos. Elektronikus, de nem fájó. Az eladók (az összes) köszön, mikor belépek. Mert ők értik, hogy én vagyok a vevő, és nem nekem kell előre köszönnöm.

Egy tetovált karú és ezt felvállaló fiatalember hozzám lép, udvariasan megkérdezi, miben segíthet. Te jó ég! Valaki tényleg kíváncsi rá, miért vagyok ott. Azonnal megmutatja a szóba jövő nadrágokat, méretet néz. A próbafülke előtt áll, de éppen megfelelő távolságban. Nem siettet, nem zaklat. Ha szükség van rá, azonnal ott van. Kedves. A beszélgetésünk alatt szinte észrevétlenül váltunk tegeződésbe, teljesen rendben van. Jól érzem magam.

Kb. 20 perccel érkezésem után mindkettőnk számára világos, hogy nem fogok vásárolni. Éppen nincs olyan nadrág, ami valóban nagyon tetszene. De ettől még további legalább 20 percet próbálok, az eladók ugyanolyan kedvesek és készségesek. Sajnálják, hogy nem tudtak olyan modellt mutatni, ami annyira tetszett volna, hogy megvásároljam. A fiatalember felhívja a figyelmemet, hogy mikor jön új áru, nézzek be.

Mindenki mosolyog, mindenki jókedvű. Bennem sincs az a már megszokott csalódás érzés, ami a hazai boltok felkeresése után szokott lenni. Feldobja a napomat.

Tévedésbe ne essünk, a Retro, mint lánc nem ilyen. A Retro más üzletei nem rosszak a nagy átlaghoz képest, az Arénában az egyik üzlet, ahol valamennyire foglalkoztak velem a Retro volt.

De a Mammut Retro az más! Az itteni üzletvezető, úgy látszik, érti, mit jelent a szó: vásárló. Érti, mi az, hogy kereskedelem. Érti, hogy nem az az eladó dolga, hogy minden szart a vevőre erőltessen. Érti, hogy nem elég várni, hogy a vevő köszönjön, körmöt reszelni, telefonálni. Tudja, hogy az eladó nem azért van ott, ami egyébként a személyes kedvencem, hogy a hónapok óta szinte minden nap együtt dolgozó eladók az életükben éppen aktuálisan nagyon fontos problémáikat beszéljék meg egymással.

Ha én lennék a Retro központ vezetője, ellátogatnék a Mammutba. És az ottani csapatot kiemelném. Az üzletvezetőt megfizetném, hogy tartson tréninget más boltok üzletvezetőinek és eladóinak. Esetleg továbbképezném őket, hogy még jobbak legyenek.

És lehet, hogy a többi üzletet bezárnám.